Gera Zoltán 97-szeres válogatott labdarúgó, az egyetlen olyan magyar játékos, aki több éven át sikeresen szerepelt a Premier League-ben, az angol első osztályban, és az egyetlen, aki az Európa Liga döntőjébe is bejutott. Pályafutása szorosan összekapcsolódott Angliával. Ottani tapasztalatairól és az angoltanulásról beszélgettünk vele. Egy héttel az újonnan megnyitott Puskás Stadionban való hivatalos búcsúztatása után készítettük az interjút.
DB: A búcsúmeccs és a nagy felhajtás után hogy érzed magad?
Pár nap után elmúlik az izgalom és megnyugszik minden. Persze, jó emlék, és nagyon jóleső érzés volt ennyi ember előtt búcsúzni, de nekem azért ez a búcsúzás már másfél éve megvolt, ez csak egy ráadás volt.
DB: A Fradiban, itthon fejezted be a játékospályafutásodat, közben viszont tíz évet eltöltöttél Angliában. Mennyire jutott eszedbe fiatal focistaként, hogy szeretnél külföldön játszani?
Lépcsőzetesen haladt a pályafutásom. Nyilván, amikor a Fradiba kerültem, akkor a következő lépcsőfok az volt, hogy külföldön játsszak majd valamikor. Anglia konkrétan nem volt cél. Egy jó bajnokságot szerettem volna, ahol játszhatok. Ahogy telt az idő, voltak lehetőségek, hogy más országokban játsszak, de azokat annyira nem akartam bevállalni. Inkább a legjobb bajnokságban szerettem volna játszani, és volt türelmem kivárni. Álmomban sem képzeltem volna, hogy a Premier Ligában fogok játszani, mert nagyon erősnek tartottam, és nem gondoltam magamat alkalmasnak arra, hogy fizikálisan ezt bírjam. De hála Istennek jól alakult ez az időszak.
DB: Vissza tudsz emlékezni az első találkozásodra az angol nyelvvel?
Igen. Itthon akartam készülni arra, hogy külföldre menjek. A Dover Nyelviskolában volt egy fradista ismerősöm, Dohár Péter, hozzá jártam, de azért annyira komolyan nem vettem, mint ahogy kellett volna. Úgyhogy amikor kikerültem Angliába, akkor nem tudtam megszólalni. Egyszerű kifejezéseket értettem: „köszönöm” meg „jó reggelt” meg ilyesmi, de ha komolyabban kellett beszélgetni, akkor nem tudtam. Az akcentusok elég nehezek voltak, a birminghami főleg. Kézzel-lábbal mutogatás szinten kezdődött az angliai pályafutásom.
Volt egy angoltanárom, úgy hívták, hogy Frank Lajkó. Ötvenhatos család, akik elmenekültek Angliába. Frank ott született, beszélt magyarul is. Az angol volt az anyanyelve, a magyar pedig tanult volt neki. Nagyon szépen fogalmazott és viccesen beszélt. Hozzá jártunk órákra a feleségemmel. Jó párszor átment hahotázásba az óra a kiejtés és a beszélgetések miatt. Talán egy évig tartott ez, azt hiszem. Szépen lassan, fokozatosan váltam le róla, mert akkor már föltaláltam magam.
DI: Mennyire segítettek az angolok? Akit beledobnak a mélyvízbe, annak mit tudsz mondani, hogy lehet túlélni?
Nagyon segítőkészek voltak az angolok. Az első történetünk az volt, hogy szállodában laktunk egy kisvárosban, és kerestünk gyógyszertárat. Az első angol akibe belebotlottunk, és kérdeztük, hogy hol van gyógyszertár, mondta, hogy gyertek, üljetek be a kocsiba, elviszünk benneteket. Ahogy megszólaltam, egyből látták, hogy milyen szinten vagyok, próbáltak lassan, érthetően beszélni. Figyeltek arra, hogy az angolom nincs magas szinten. Sokat vissza kellett kérdezni az akcentus miatt, de türelmesek voltak. Mindig azzal jöttek, hogy szeretném, hogyha olyan jó lenne az én magyarom, mint a te angolod.
A játékostársak is nagyon barátságosak, segítőkészek voltak. Volt ott egy-két olyan birminghami akcentussal rendelkező, akinél azt sem értettem, amikor azt mondta, hogy „good morning”, jó reggelt. De próbáltak tanítgatni. Azt már az elején leszögeztem nekik, hogy csúnyán nem beszélek, arra ne tanítsanak, mert az első, amit külföldön a focisták mindenhol megtanulnak: hogy hogyan kell káromkodni. Ez nálam kimaradt.
DB: Hogy működik a kommunikáció azokkal, akik nem tudnak olyan jól angolul? Edzéseken vagy a pályán mennyire lehet áthidalni a nehézségeket?
A pályán a legkönnyebb. Ott a szakszavakat kell megtanulni. Van tíz-húsz, amit ha az ember tud, akkor már elboldogul. Nekem az edzőm azt mondta, hogy legyek türelmes, mert amíg nem beszélek angolul, addig nem fogok játszani. De én mondtam, hogy ha majd a pályán látja, ahogy focizok, akkor biztosan változik a hozzáállása. Az öltözőn belül is teljesen rendben volt a kommunikáció. Hamar tanítottak az angolok. Először én voltam a kávésfiú, aki töltögettem a kávét nekik.
DI: A mindennapi életben voltak félreértések és nehézségek?
Voltak. De segítségemre volt a feleségem, ő jól beszélt angolul. Nem voltam rákényszerülve, hogy például banki dolgokkal foglalkozzam. Az éttermekben ahogy a „bill”-t mondtam, mindig azt értették, „beer” az akcentusom miatt. Úgyhogy nagyon sokszor előfordult, hogy hoztak sört a számla helyett.
DI: Aki kevés nyelvtudással kimegy Angliába vagy külföldre, annak mire érdemes készülni? Ha jár tanfolyamra vagy nyelvtanozik, még akkor is sokk érheti…
Az akcentus nagy hátrány tud lenni. Az a legfontosabb, azt kell minél előbb fölvenni, megérteni.
Tapasztalatunk alapján mindenki, aki azt gondolta, hogy tud angolul, és kijött, arra jött rá, hogy nagyon kevés az, amit itthon tanult. Sok magyarral találkoztunk, akik jöttek dolgozni, sokan nulla angollal. Kijöttek, és próbálták gyorsan fölszedni azokat a szavakat, amik kellettek. Ha az ember rá van kényszerülve, akkor nagyon gyorsan tanul. Ha én egyedül lettem volna, akkor biztos, hogy sokkal magasabb szintre jutottam volna angolból, de mivel a kétnyelvű zónám megvolt, a feleségem intézte a dolgokat, így nem éreztem, hogy ezeket nagyon kellene tanulnom.
DI:Tehát akinek nincs hazai társasága, az gyorsabban megtanul angolul?
Gyorsabban. Ha az ember angolul nem tud és teljesen egyedül van, akkor rá van szorulva arra, hogy a szavakat gyorsan megtanulja. Mi magyar csapattárssal csak akkor beszélgettünk magyarul, ha ketten voltunk. Ha ott voltak mások is, akkor angolul beszéltünk, tiszteletben tartottuk őket, hogy nehogy azt higgyék, hogy kibeszéljük őket.
DI: Nem csak a nyelv más, hanem a kultúra is, ami kapcsolódik a nyelvhez. Mennyire lehet erre felkészülni?
A kultúrát felvenni egyáltalán nem volt gond, sőt inkább nagyon-nagyon élveztük. Nagyon szerettük az angol kultúrát. Azzal kezdődött, hogy elkezdtünk autóval menni, és azt láttuk, hogy mindenki milyen nyugodt, segítőkész: előreengednek, nincs duda… Ez volt az első döbbenet, hogy így is lehet. Ez a laza, lassú stílus, hogy mindenki türelmes. Könnyen és hamar felvettük ezt a stílust meg ezt a lassúságot. Eljártunk kávézgatni délutánonként, néztük az idős embereket, milyen szépen felöltöznek: öltönybe, még ha csak kávézni is. Nagyon élveztük a parkokat is.
DB: Mik voltak az első szavak, amiket sikerült megtanulni?
„Yes”, „no”. Ezeket. Próbáltam utánozni az angolokat. A kifejezéseket, amiket megtanultam, szerintem ugyanúgy ejtettem ki, mint ők. Volt olyan edzésem, hogy az edző kivitt egyedül a pályára, fölírt három szót a papírra, és megmutatta, hogy ez a „near post”, „back post”, rövid kapufa, hosszú kapufa, és hogy ezt tanuljam most meg. Tíz percig kint voltunk, aztán bementünk.
DI: Sokan félnek belevágni abba, hogy kommunikáljanak angolul, mert úgy érzik, nem elég jó az angoljuk. Szerinted mennyire érdemes bátornak lenni? Mi az, ami segít átlendülni?
Szerintem az nagyon sokat segít, ha az ember bátor és nem fél, hanem nem foglalkozik azzal, hogy mennyi hibával beszél. Akkor sokkal gyorsabban tud megtanulni angolul. Ha arra néztem volna, hogy mennyire nem tudok angolul, akkor valószínűleg évekig nem szólaltam volna meg. De nem foglalkoztam vele.
Ha belegondol az ember az angolok helyzetébe, ők legtöbben egyáltalán nem beszélnek más nyelvet, és értékelik, ha valaki meg akar szólalni angolul. Akkor is, ha csak egy-két mondatot tud. Nagyon becsülik és tisztelik emiatt az embert.
DI: Szóval ha valaki nem azon aggódik, hogy mit nem tud még, hanem élvezi, hogy már beszél valamit, akkor az segít?
Hát hogyne. Nyilván attól függ, hogy az ember milyen élethelyzetben van nap mint nap, mi az, ami körülveszi, miről beszélgetnek. Ha valaki étteremben dolgozik, lehet, hogy gyorsabban megtanul, mert ha leáll beszélgetni valakivel, akkor az élet különböző dolgairól beszélgetnek. A fociközegben, ha buszon ültünk, az elején azért lehetett beszélgetni, most mindenki a telefonon lóg vagy hallgat, néz valamit. Jó, hogyha az ember beszél. Szerintem én nem voltam gátlásos. Akiket ismertem, azzal beszélgettünk angolul.
DI: Meg szoktad említeni, hogy a pályafutásodban mekkora szerepet játszott a hited. Nyelvtanuláskor is használtad?
Az angol Bibliát elővettük párszor. Könnyebb a nyelvezete, mint a Károli Gáspár-féle fordításnak. Keresztény könyveket próbáltam olvasni angolul, de sok türelmem nem volt hozzá. Úgyhogy elsősorban a Biblia volt, amit az angol miatt olvasgattam.
DI: Az is nagy akadály tud lenni, hogy itt vagyok, aztán nem tudok jól, ők meg mind milyen jól beszélnek… Mi történik, ha az ember ezt hittel közelíti meg?
Én úgy voltam a helyzetemmel, hogy jó helyen vagyok, és a tehetségemet, amit kaptam Istentől, kamatoztatni szeretném minden területen. Bárhol, ahol vagyok, mindenhol keresztényként akarok élni, olyan emberként, aki jó példa: a pályán, a pályán kívül, a viselkedésemmel, a hozzáállásommal az élethez.
Nagyon sokat beszélgettünk a hitről az angol játékosokkal. Nagyon érdeklődőek és tisztelettudóak voltak. Sokat beszéltem nekik például arról, hogy jó az embernek, hogy ha van társa, felesége, jó, ha az ember hűséges.
Mindenhol, ahol elmondtam a történetemet – azt, hogy Isten milyen állapotból hozott ki –, meg voltak döbbenve. Nem nagyon hitték el, hogy milyen gyerek voltam régen, amikor elmeséltem, mennyire sok problémám volt. De az egy dolog, hogy az ember beszél a hitéről, a lényeg viszont az, hogy mit mutat és milyen az élete. Az élete a bizonyság. Volt több muzulmán csapattársam is, akikkel szerettem vitatkozni. Nagy élmény volt.
DB: Felnőtt fejjel kezdtél hozzá az angoltanuláshoz, és az iskolát is később fejezted be, szóval sok tapasztalatod van abban, mennyire éri meg kitartani, újrakezdeni. Neked mi segített abban, hogy később indulva tudj megtanulni valami újat?
Ahogy említettem, a Jézussal való találkozásom után megváltozott az életem, és egyik napról a másikra megváltozott minden bennem. Egy olyan jövőképet kaptam, hogy meg voltam róla győződve, hogy minden sikerülni fog, amibe belekezdek. Nagyon sokat tanultam a Bibliából, hogy soha nem késő újrakezdeni az életet, az ember semmiről nem marad le.
Én fiatalkoromban változtam meg, 16 éves voltam. A futball szempontjából ez egy olyan időszak volt, amikor már lemondtak rólam, meg én is magamról: hogy nem lehet pótolni azt a kimaradást, ami nekem volt. De hát nem így történt. Sose késő. A tanulásban sem. Én tavalyelőtt érettségiztem le, úgyhogy büszke vagyok magamra, hogy sikerült. Nehezebbnek gondoltam előtte. Jobban élveztem felnőttként a történelmet, meg a verseket elemezni vagy a novellákat. Annyi bölcsesség meg élettapasztalat van ezekben, az ember nagyon sokat tud tanulni belőlük. Nyilván más, amikor már érettebb az ember, több van a fejében, meg az életében is történtek dolgok.
DI: Van valami, amit angolul olvastál és nagyon tetszett? A Bibliát már említetted.
Hát, annyira nem, de azért az 5 Perc Angolt azt olvasgattuk, a feleségem sokat. Azt kint Angliában is vettük. Ez egy nagyon érthető, jó tanulási módja annak, hogy az ember az angollal barátkozzon. De külön könyvet nem olvastam végig angolul. Annyi türelmem nem volt. Egy-két focist megvettem, elkezdtem, de hamar le is álltam.
DI: Visszakanyarodva egy mondatra. A focit nyilván élvezted, az edzősködést is. Az angolt mennyire sikerült élvezni?
Voltak olyan emberek, akiket olyan nagyon jó volt hallgatni, amikor angolul beszéltek, szép kiejtéssel, meg ahogy artikuláltak, az nagyon-nagyon tetszett. Nekem nem volt nyűg, hogy hú, most angolul kell beszélni, hanem örültem, hogy végre az angolt is tudom tanulni. Akkor ment el a kedvem, amikor kevesebbet értettem meg valakinek az angoljából. Volt, aki nem volt tekintettel arra, hogy nem nagyon értem, és csak úgy darálta az angolt… Még most is nehezen értek meg valakit, amikor csak úgy mondja, mondja. De van, aki szándékosan lelassít. Nem volt egyáltalán nyűg angolul beszélni. Vannak angol barátaink kint, akikkel szoktunk beszélgetni, szeretünk kijárni Angliába, visszamenni.
DB: Most, hogy itthon vagytok, mennyit használod az angolt?
Ugyanúgy használom, mivel az öltözőben sok külföldi van, az edző is angolul beszél, és a fiziós is angol. A pályán kívül nem kell nagyon használni, de magában a fociban sokat. Inkább azt kell megszoknom, hogy a magyar kifejezéseket jobban megtanuljam, mert évekig inkább az angol szakkifejezéseket használtam a fociban, a magyartól meg elszoktam. Sokszor az angol van először a fejemben, és néha angolul kezdem mondani, és közben kiderül, hogy magyarul kéne.
Az interjút készítette: Dezsényi Balázs és Dezsényi István
